19

Igazság szerint Ezio vágyott is a magányra. Rendeznie kellett a gondolatait. A genovai negyedben betért egy tavernába, ahol bort lehetett kapni, és felfrissítette magát egy üveg Pigatóval és egy egyszerű maccaroin in broddó-val. A délután hátralevő részét azzal töltötte, hogy alaposan kiismerje a Galata negyedet. Kerülte a bajt, akárhányszor csak oszmán járőrökkel vagy bizánci zsoldosok bandáival találkozott, beleolvadt a tömegbe. Úgy nézett ki, mint a sok egyszerű, az út porát magán viselő zarándok egyike, aki barangol a város sokszínű, rendetlen, kaotikus, izgalmas utcáin.

Miután úgy érezte, eleget látott, visszatért a főhadiszállásra, épp akkor, amikor a boltok sötét belsejében kezdtek világot gyújtani, a lokantákban pedig megterítettek. Juszuf és néhány embere várt rá.

A török azonnal hozzálépett, látszott rajta az öröm.

— Hála az égnek, mentor! Boldog vagyok, hogy ismét látlak, és biztonságban tudhatlak. Már attól tartottunk, hogy a nagyváros bűneinek az áldozatává váltál!

— Micsoda melodráma — mosolyodott el Ezio. — Ami pedig a bűnöket illeti, beérem a sajátjaimmal, grazie.

— Remélem, tetszeni fog mindaz, amit a távollétedben intéztünk.

Juszuf egy belső szobába vezette Eziót, ahol teljesen új ruházat várta. Mellette, egy tölgyfa asztalon szépen elrendezve feküdtek a kiélezett, megolajozott, megcsiszolt, újként ragyogó fegyverei. Egy számszeríjat is hozzáadtak.

— A törött pengét biztonságba helyeztük — mondta Juszuf. — De észrevettük, hogy nincs horogpengéd, így hát szereztünk egyet neked.

— Horogpenge?

— Igen, nézd csak! — Juszuf hátrahúzta zubbonya ujját, hogy megmutassa azt, amit Ezio előzőleg rejtett pengének nézett. De amikor Juszuf kiugrasztotta, már látta, hogy annak egy bonyolultabb változata. Az új fegyver kihajtható pengéje merített acélból készült görbe horogban végződött.

— Lenyűgöző — mondta Ezio.

— Sosem láttál még ilyet? Én ezzel nőttem fel.

— Mutasd!

Juszuf elvette az új horogpengét az egyik jelen lévő orgyilkostól, aki addig készenlétben tartotta, és odadobta Eziónak. Ezio áthelyezte a sértetlen rejtett pengét a jobb csuklójától a balhoz, a védőpánt alá, és felcsatolta a horogpántot a jobbra. A súlya szokatlan volt, gyakorolta az előugrasztását és a visszatolását. Jó lett volna, ha Leonardo ott van, és látja.

— Tarthatnál nekem egy bemutatót.

— Azonnal, ha felkészültél rá.

— Ennél felkészültebb már nem is lehetek.

— Akkor kövess, és figyeld jól, amit csinálok.

Kimentek az utcára, és a késő délutáni napfényben elsétáltak egy magas téglaépületek közötti elhagyatott területre. Juszuf kiválasztott egyet a házak közül, amelynek a magas falait mintegy tízlábanként vízszintesen futó, előugró téglák díszítettek. Juszuf rohanni kezdett az épület felé, és amikor odaért, felugrott a melléje elhelyezett vizeshordókra, ahonnan lendületet vett, kieresztette a horogpengéjét, és annak a segítségével elkapta az első kiugró téglasort. Felhúzta magát a horogpengével, és a lendületet kihasználva a következő sorra vetette rá a horgot, majd az azután következőre, amíg fel nem ért az épület tetejére. Mindezt alig pár másodperc alatt.

Ezio vett egy mély levegőt, majd ő is követte. Az első két műveletet minden nehézség nélkül sikerült elvégeznie, és felemelőnek is érezte az élményt, ám a harmadik téglasornál majdnem félrenyúlt, és egy pillanatra veszedelmesen kifelé lengett. De sikerült úgy korrigálnia, hogy a lendületét se veszítse el, és rövidesen ott állt a tetőn Juszuf mellett.

— Ne gondolkodj — mondta neki Juszuf. — Használd az ösztöneidet, hagyd, hogy a horog végezze el a munkát. Már látom, hogy elég lesz pár hasonló mászás ahhoz, hogy tökéletesen elsajátítsd. Gyorsan tanulsz, mentor.

— Muszáj.

Juszuf elmosolyodott. Ismét kinyújtotta a saját pengéjét, és megmutatta rajta Eziónak a részleteit.

— A hagyományos oszmán horogpenge két részből áll, látod? Horog és penge, így külön-külön is használhatod mindkettőt. Elegáns a tervezése, ugye?

— Kár, hogy korábban nem volt ilyen a birtokomban.

— Talán nem is volt rá szükséged. Gyere!

Átugrált a tetők között, a nyomában Ezióval, akinek eszébe jutottak azok a régi idők, amikor a bátyját, Federicót üldözte Firenze háztetőin. Juszuf olyan helyekre vezette, ahol tovább gyakorolhatott, távol a tolakodó tekintetektől, és miután Ezio egyre növekvő önbizalommal három másik házat is megmászott, Juszuf szeme cinkosan csillogott felé.

— Még elég világos van. Mit szólnál egy komolyabb próbatételhez?

— Va bene — mosolyodott el Ezio. — Menjünk!

Juszuf ismét futásnak eredt az egyre inkább kiürülő utcákon át, amíg a Galata torony lábához nem értek.

— Békeidőben nem állítanak őröket, amíg meg nem gyújtják a fáklyákat a mellvéden. Senki sem fog zavarni. Menjünk!

Ezio felnézett a hatalmas toronyra, és nyelt egy nagyot.

— Menni fog! Kövess csak engem, fuss neki, és engedd el magadat! Add bele minden erődet! És hagyd, hogy a horog végezze el a munka nehezét. Rengeteg a beszögellés és a repedés a falban, a bőség zavarával fogsz küzdeni, hogy hova helyezd a horgot.

Juszuf biztatásként gondtalanul felnevetett, majd elindult. Olyan ügyesen használta a pengét, hogy úgy tűnt, mintha egyszerűen csak felsétálna — sőt felfutna a torony falán. Pár pillanattal később a lihegő, de diadalittas Ezio csatlakozott hozzá a tetőn, és körülnézett. Ahogy az ifjú mondta a hajón, a város látványa lélegzetelállító volt. És még csak egy hivatalnok engedélyére sem kellett várnia, hogy megtekinthesse. Azonosította a látnivalókat, amelyekre a fiatalember rámutatott a baggala fedélzetén, és kihasználta az alkalmat, hogy még alaposabban megismerje a város elrendezését. De elméje egy másik szeglete egyszerűen csak magába itta a lenyugvó nap vörösessárga fényének a szépségét. A fény a gyönyörű nő hajára emlékeztette, akivel együtt utazott, és aki átnézett rajta.

— Isten hozott Isztambulban, mentor! — mondta Juszuf, miközben az arcát tanulmányozta. — Ez a Világ Útkereszteződése!

— Most már tudom, miért hívják így.

— Férfiak több nemzedéke uralkodott ezen a városon, de sosem tudták megtörni. Akármilyen igát helyeznek is a nyakára, bármennyire is feldúlják, vagy éppen elhanyagolják, mindig magához tér.

— Szép hely lehet otthonnak.

— Az is.

Pár perc elmúltával Juszuf kilépett a torony szélére, lenézett, majd ismét Ezio felé fordult.

— Ki jut le gyorsabban? — kérdezte, és választ sem várva egy meghökkentő hűségugrással levetette magát a mellvédről.

Ezio nézte, ahogy zuhan, mint egy lecsapó sólyom, majd biztonságosan talajt fog egy szénásszekéren, amelyet már korábban is látott, 175 láb mélységben. Sóhajtott, megengedett magának még egy pillanatot, amíg csodálhatja az alatta elterülő várost. A Nagy Várost. Az Első Várost. Az Ősi Róma örökösét. Konstantinápoly ezeréves volt, és több százezer polgár számára jelentett otthont a nem túl távoli múltban, amikor Róma és Firenze még apró falu volt hozzá képest. Feldúlták és kifosztották, és tudta, hogy a múlt legendás szépsége mindörökre odaveszett, de a város mindig lenyűgözte támadóit és a meghódítására készülőket. Ahogy Juszuf mondta, sosem tudták igazán megtörni.

Még egyszer utoljára körülnézett, éles szemével felmérte az egész horizontot. Elhessegette a szívét megtöltő mély bánatot.

Majd ő is végrehajtotta a hűségugrást.